Garda Aladár

Jánossy Aliz

A művészet fokmérője nem az alkotás ára

- beszélgetés Garda Aladár képzőművésszel

Krónika 2010. december 17.  Címke:  interjú,  Garda Aladár,  képzőművész , 

„Nyugaton elüzletiesedett a művészet. Amikor Németországban bemutatkoztam, hogy művész vagyok, akkor mindenki rögtön afelől érdeklődött, hogy abból élek-e meg. Ott a művészet fokmérője az, ha a művész meg is él belőle. Ezzel szemben az erdélyi ember magáénak tekinti a művészetet és a művészt, még ha nem is mindig ért egyet a kifejezési módjával. Természetesen Németországban is változó a művészethez való hozzáállás annak függvényében, hogy az ország melyik vidékén él az ember.”

-  Elekes Károly képzőművésszel együtt ön is egyik alapítója volt a Marosvásárhelyi Műhely (Mamű) művésztársaságnak. Milyen volt ez a társaság?

– Az a Mamű, amire én emlékszem, több tekintetben is nagyszerű alkotói közösség volt. Itt mindenki mindenkit ismert, mindenki nagyon aktívan követte nyomon a másik tevékenységét. Sokat beszélgettünk arról, hogy mit is csinálunk, mi

annak az értelme, hogyan tegyük stb. Mindezt olyan világban, amikor alig volt információnk a nyugati művészetről. Ilyen intenzív

beszélgetéseket azóta sem folytattam senkivel. Ez pulzáló együttlét volt. Lényegében az egész onnan indult, hogy az egyetem elvégzése után kiállítottam néhány rajzomat a marosvásárhelyi Apolló-teremben, ezeknek óriási sikere lett, mert különleges, addig nem használt technikát alkalmaztam. Akkor vetette fel Elekes Károly, hogy együtt kellene dolgoznunk. Persze ez nem volt egyszerű feladat, hiszen minden művész önző, csak a magáét ismeri el jónak, mégis adott ponton odáig jutottunk, hogy Nagy Árpád Pikával és Elekessel hárman felosztottunk egy nagy rajzlapot, és arra rajzoltunk hárman és hárman is írtuk alá. Ezt a rajzot végül ki is állítottuk, és úgy vélem, ebből a közös munkából fakadóan indult minden megmozdulás, tevékenység az ernyei Vizes-halmoknál. Ami ott történt, nagyon fontos volt a művészek szempontjából, de nagyon fontos volt a szimpatizánsok szemszögéből is.

– Ezek szerint nem csak művészek alkották a Mamű-társaságot?

– Megfordult ott mindenféle ember, a képzőművészeken kívül voltak zenészek, volt angoltanárnő, illetve egyéb foglalkozású, akiket mind bevontunk a tevékenységünkbe. A Vizes-halmoknál többnyire piknikszerű rendezvények voltak: piknikeztünk, volt művészeti akció, de a legfőbb, hogy mindig azonnali kommunikáció volt a befogadóközönséggel. Értéke volt annak, amit ott alkottunk. A mai napig vannak Budapesten élő marosvásárhelyi származású emberek, akik Mamű-tagok, de nem művészek, úgy is mondhatnám, hogy a Mamű vonzáskörzetébe tartoznak. Emberek, fiatalok, akik mozogtak, szimpatikusnak, érdekesnek találták, ami ott történt. Ez valami más volt, mint az átlagos. Bizonyos tekintetben egyszerűbb dolgunk volt a diktatúra idején, mint most, mert pusztán csak

valami mást kellett tenni és ettől már érdekessé válhattál. Amúgy senkinek nem volt pénze, senki nem bocsátotta áruba a műveit, senki nem vásárolt másoktól, a művészet komerciális része teljesen ismeretlen volt számunkra. A művészet fokmérője nem a műalkotás ára volt, hanem a benne

elrejtett üzenet, egyfajta közösséghez való szólás, amit nem mindenki érthetett.

– Abban az időszakban ön bábokat és díszleteket tervezett. Hogyan lehetett ezek révén üzenni a

közönségnek úgy, hogy ez ne járjon „felelősségre vonással”?

– A legérdekesebb egy román nyelvű előadás volt, a Csizmás kandúr, amelyben a rendező vállalta azt, amit kitaláltam. Ebben

a darabban élő figurák játszottak bábnak öltözve, a királyi udvart mellszobrokkal rendeztem be, és ezek a szobrok jelenetről jelenetre nőttek és egyre csak nőttek. Az elején

meggyőződésem volt, hogy ez a darab csupán az úgynevezett vizionálásig fog elmenni, aztán betiltják, de nem így történt. Elmentünk ezzel a darabbal a konstancai fesztiválra is, ahol mindenki halálra röhögte magát és kérdezgették, hogy tudtuk ezt így kivitelezni. Ez nem is célzás volt, hanem teljesen nyilvánvaló apropózás az akkori pártfőtitkár hatalomvágyára.

– Hogyan reagált az ilyen és hasonló célzásokra az akkori államhatalmat kiszolgáló titkosszolgálat, a Szekuritáté?
Önt is behívták kihallgatásra?

– A szakállamba kötöttek bele, mert a szakáll volt a másságnak és a különállásnak a kifelé megnyilvánuló jele. Emiatt

1986-ban  Magyarországra

telepedett,  majd Németországba költözött.  1990-től textiltervezést tanít a mönchengladbachi főiskolán.

számtalanszor bevittek a rendőrőrsre olyan stílusban, hogy megfogtak a főtéren, becipeltek, és aztán kezdődött a „buli”. Miért nincs szakállas kép a személyazonosságimban? Miért viselek szakállt? stb. stb. Természetesen a személyi igazolványba hiába vittem szakállas fotót, mert azt nem fogadták el, de ez jó ürügy volt arra, hogy „elkapjanak” és felelősségre vonjanak. Mindig a szakállal kezdődött, de nem nézték jó szemmel, hogy jöttek a magyarországi barátok, nehezményezték, hogy kiállítottam Szentendrén, nem vették jó néven, hogy vitába szálltam egy

plakát miatt. Például bizonyos Trîmbiţaş elvtárs ráírta az egyik plakátomra, hogy a fa lombját fessem át kékre. Az ügy pikantériája az volt, hogy külön figyeltem arra, hogy ne jelenjen meg a plakáton a piros-fehér-zöld színkombináció, mert erre különösen érzékenyek voltak, de fa lombját mégsem festhettem más színnel, mint zölddel. Erre az elvtárs azzal érvelt, hogy mindenhol akad egy kis

piros, amit a nézők odatársítanak a fehér és a zöld mellé, ezért fessem át kékre a lombot. Ezt

kikértem magamnak azon az alapon, hogy mégiscsak az én alkotásom, mire megmagyarázták,

hogy a munkámért fizetést kaptam és ezentúl semmi közöm a plakáthoz. Szóval voltak ilyen dolgok, egyszer durvult el annyira a helyzet, hogy idegszanatóriumba vonultam, de ettől függetlenül éltem a magam művészi életét, és nem sokat törődtem a szekusokkal. Inkább a feleségemre „szálltak rá” keményebben, és ő volt az, aki végül el akart menekülni az országból.

– Ez vezetett oda, hogy 1986-ban véglegesen távozzanak az országból?

– Igen, akkor csodálatos módon mindhárman egyszerre megkaptuk az útlevelet, mert abban az időben a gyerekeknek nem adtak útlevelet. Aztán megpróbáltunk Magyarországon maradni, de ez nekünk nem jött össze, viszont a feleségem és a 12 éves fiam egyértelműen kijelentette: ide vissza nem. Így aztán a feleségem német felmenőire hivatkozva sikerült megszereznünk az engedélyt a németországi letelepedéshez.

– Milyen volt a fogadtatás a német művésztársadalom részéről? Ugyanis beszéltem már olyan, Erdélyből Németországba származott művésszel, aki azt mondta, hogy úgy tekintettek rá a német művészek, mintha a fáról szállt volna le.

– Ezt részben én is tanúsíthatom, mert a mai napig más az értéke a művészetnek Erdélyben és Magyarországon, és egészen más Nyugaton. Ott nagyon elüzletiesedett a művészet. Engem az elején leginkább az lepett meg, hogy bemutatkozáskor, amikor azt mondtam, hogy művész vagyok, akkor mindenki rögtön afelől érdeklődött, hogy abból élek-e meg. Ugyanis ott a művészet fokmérője az, ha a művész meg is él belőle. Egyébként ez a Salvador Dalí megállapítása volt annak idején. Ezzel szemben az erdélyi ember magáénak tekinti a művészetet és a művészt, még ha nem is mindig ért egyet a kifejezési módjával. Természetesen Németországban szintén változó a művészethez és a művészekhez való közösségi hozzáállás annak függvényében, hogy az ország melyik vidékén él az ember.

– Önnek sikerült felküzdenie magát a német művészet élvonalába, hiszen a mönchengladbachi főiskola textiltervezés szakán tanít. Hogyan sikerült ezt elérnie?

– Onnan indulnék ki, hogy mondhatni fürdőruhában, 38 évesen érkeztem meg Németországba, ott kezdtem el németül tanulni, de miközben hallgattam a német nyelvleckéket, rajzoltam. Hat hónap után már volt egy magántanítványom, amire nagyon büszke vagyok. Rövid idő multával egy társaság megszervezett egy kurzust, mert tőlem akartak tanulni, ugyanis olyan dolgokat tudtam mondani nekik, amit más nem.

Ez talán éppen abból a művészeti fölényből adódik, amelyről az imént szóltam, mert mi, erdélyi művészek globálisan tekintünk a művészetekre. Tehát volt egy csoport keramikus, teljes felszereléssel, és egyszer meghívtak a műhelyükbe vendégnek, ám mivel nem tudom tartani a számat, belekotyogtam a dolgaikba. Aztán kezembe adtak egy darab agyagot, amiből szobrot készítettem, ezután történt, hogy egy Hamburg mellett élő személy felvetette, mennék oda kurzusokat tartani. Ő intézte az adminisztratív oldalát a dolgoknak. Ez hat éven át működött, közben kiállítottam Kölnben, és egyre ismertebbé kezdtem válni. Ebből következett aztán a tanári állás is, amire jelentkeztem ugyan, de nem hittem, hogy nekem sikerülni fog. Másfél évig tartott a vizsga, miközben feladatokat kellett megoldanom, szóbeli előadásokat kellett tartanom stb. Abban reménykedtem, hogy ezzel a vizsgával megtapasztalom, hogyan működnek ott a dolgok, aztán majd a következőre eséllyel indulok. Ám amikor kiderült, hogy sikerült a vizsgám, akkor jött a nagy dilemma: meg tudom-e csinálni, vagy nem? De ez akkora fizetést jelentett és annyira magas

státust, hogy a családom végett sem utasíthattam vissza. És már húsz éve ott tanítok...